«« bezár

2007. augusztus 3: Elvetélnék a világtalálkozót (Határhelyzetek) – (Háromszék napilap)

Ne kapjuk fel a vizet, ne mormogjunk, ne dörmögjünk, ha bizonyos jövevény személyiségek vagdalkozó, gyanúsítgató nyilatkozatait olvassuk a Háromszéki Magyarok Világtalálkozójának ürügyén, miszerint ez kirekesztő lenne, mert nem hívták meg az innen elszármazott románokat, zsidókat, cigányokat, s a rendezvényre nagy közpénzeket pocsékolnak el. Szóval, ne húzzuk fel magunkat — árt az egészségnek. Mosolyogjunk, nevessünk.
Elsősorban azon az orcátlanságon kacagjunk, hogy kik kommentálják a világtalálkozót. Nem azok, akik innen eltávoztak, hanem azok, akik ide telepedtek, s igényt formálnak arra, hogy az itteni dolgok menetét ők határozzák meg. Ehhez természetesen joguk van, olyan mértékben és arányban, amilyenben jelen vannak.
Hepciáskodásuk azért is nevetséges, mert a térségből eltávozott és most hazalátogató magyarok többsége azért vett a kezébe vándorbotot, mert nem tudta elviselni azokat a nyelvi, kulturális és gazdasági körülményeket, amelyeket a diktatórikus parancsuralmi rendszer éveiben, tudjuk, hogy kik, a nyakunkra hoztak, és amelynek a kivitelezésén és végrehajtásán akkora hévvel szorgoskodtak. Egy felmérés szerint 1982 és 2002 között — húsz év alatt — az erdélyi magyarság létszáma több mint egymillióval csökkent. Nem kell attól tartani, hogy mindannyian hazalátogatnak, mert nem mind háromszékiek, s van köztük, sajnos, nem egy, akit annyi és akkora sérelem ért, hogy többé látni sem akarja szülőföldjét. A Háromszéki Magyarok Világtalálkozója a szervezők szándéka szerint éppen ezeket a görcsöket is oldja.
Nos, nem véletlenül kapkodunk a múltbéli történetekhez. Nem, mert a mostani sértettségek és nagy haragvások is a múltból szivárognak át a mába. Abból a korból, amikor a magyar óvodások csak vegyes és egynyelvű csoportokban hinta-palintázhattak, amikor a tanintézményeket úgy összeházasították, hogy ebből a nem szerelemre alapozott kényszerházasságból a Bolyai Egyetem máig sem tudott szabadulni. Azt hittük, hogy a ’89-es romániai fordulat, amelynek első napjaiban a most annyira hangoskodók eléggé halkra hangolták szavaikat, szóval, akkor arra gondoltunk, hogy igenis jogunk és lehetőségünk lesz hitünk, nemünk, életkorunk, szokásainak, hagyományaink, családi, baráti közösségeink óhaja szerint összejönni. Osztálytalálkozókra, búcsúkra, istentiszteletre, misére, falunapokra, s igenis, az Óriáspince-tetőn, a Perkőn is összegyűlni, együtt énekelni, táncolni vagy éppenséggel együtt búsulni.
Ha a reklamálók a Háromszéki Magyarok Világtalálkozójának programjaiba beleolvasnának — persze, ehhez ezeket le kell fordítani, mert sokan fél évszázados ittlétük alatt sem voltak hajlandóak a helyiek nyelvét megtanulni —, nos, ha a programokat átlapoznák, észre kellene venniük, hogy ez a háromnapos találkozó nem csak ,,pénzt visz" el a háztól, hanem értékeket is hoz. Tudományt, kultúrát, beruházást, kapcsolatokat, ismeretségeket, barátságokat.
Vagy éppen ez lenne a baj?
A rendezvényekre pedig bárki elmehet, ezeken részt vehet, de vannak dolgok, amelyeket nem feltétlenül álságos együttlétben kell művelni. A lakodalmakat, istentiszteleteket is külön tartjuk, mivelhogy szokásaink és hagyományaink s jogkövető magatartásunk ezt lehetővé teszi.
Egyébként ott, ahonnan közénk telepedtek, nem szerveznek az eltávozottak számára összejöveteleket? Egy szavunk sem lenne ellene.

Sylvester Lajos – Háromszék napilap, Nemzet-nemzetiség

«« fel | bezár