«« bezár

Szabadság a rezervátumban

Fotó: Ifj. Haáz Sándor

Beszélgetés Szörényi Levente zeneszerzővel, előadóművésszel.
Jól átgondolt stratégia volt, vagy egyszerűen csak úgy alakult, hogy a zeneszerző, előadó-énekes Szörényi Levente sok minden egyébbel is kezdett foglalkozni?
Szerencsés embernek tartom magam, úgy érzem, hogy Isten a tenyerén hordoz a mai napig – remélem, még egy ideig megteszi. ...Ennek az az egyszerű oka, hogy a hivatásom egyben a hobbim. Ez keveseknek adatik meg, sokan szenvednek, mert nem azt teszik, amit szeretnek, de valamiből meg kell élniük. Persze vannak kapcsolódó tényezők, amelyek később kaptak szerepet, jelesül éppen az Attila, Isten kardja komponálása közben. Ha történelmi darabról van szó, és történelmi tényeket dolgoz fel az ember, ez azt feltételezi, hogy igyekszik elmélyülni a témában. Elkezdtem tanulmányozni, hogy a történeti anyagok hova helyezik földrajzilag Attila várát, és ennek a témának a vetületei annyira lekötöttek, hogy a komponálásról is megfeledkeztem. Így aztán született egy tömör tanulmány arról, hogy hol is lehetett ez a bizonyos vár. Ez Az eltűnt Ősbuda nyomában, amely már csak kevés helyen kapható, mert nagy példányszámban fogyott annak idején. A másik kötődésem a történelemhez atyai örökség. Gyerekkoromban gyakran kirándultunk szüleimmel a Pomáz fölötti pilisi Holdvilág-árokhoz. Szüleink nem azért mentek oda, mert abban a szurdokban szerettek caplatni a köveken, hanem mert a háború előtt egy pomázi helytörténésznek volt ott ásatása, és ő a nem túl gazdag leletekből bebizonyította, hogy honfoglalás kori szintről van szó. 2000-ben Szentendrén létrehoztam a Holdvilágárok nevű alapítványt, amely a szentendrei múzeum hozzájárulásával már hetedik éve támogatja az itt folyó ásatást.
Ön köztudomásúlag borászattal is foglalkozik. Van kedvenc bora?
Igen, a saját, 2003-as évjáratú borom a kedvencem. Két szőlőm van. Az egyik a juhfarkú, finom száraz bor, amely általában a Balatonfelvidékhez kapcsolódik. Ez régi típusú szőlő, ellenálló a betegségekkel szemben, majdnem úgy lehet jellemezni, hogy az ember leszúr egy vesszőt a földbe, és az kivirágzik. Persze előtte be is kell áztatni, de gyakorlatilag az egészet így csináltuk, nem vettük a dugványt. A másik egy olaszrizling. A 2003-as évben a juhfarkból nem lett akkora mennyiség, hogy önállóan kezeljük, ezért belekevertük a rizlingbe, és olyan olaszrizling cuvée lett, mint a csoda, le is palackoztam. De a tavalyi borom is nagyon finom. Nyár elején sor kerül ennek a palackozására is, hogy felszabaduljanak a hordók a következő évjáratnak, hiszen az ember térül-fordul, és mindjárt itt a szüret. Szinte sorsszerű, ahogy én elkezdtem borászkodni, egy ilyen csodálatos, elzárt helyen. Gyakorlatilag csak szőlőhegyek vannak ott. Építettem egy Kós Károly-i ihletésű házat, nagyon jól érzem ott magam. Sokat kell dolgozni, de kikapcsolja az embert az olyan dolgokból, amikkel nem tanácsos mindennap foglalkozni – mint például a politika. Ott tévém sincs, idős szomszédomnak azért vettem egy tévékészüléket, hogy este ellátogathassak hozzá, és együtt megnézzük a híradót. Elvégre mégsem lehetünk teljesen közömbösek a világ dolgai iránt.
Sokan vitatják a politikához való viszonyulását. Kötelességének érzi, hogy állást foglaljon, vagy csak válaszol, ha a véleményét kérdezik?
A politikát nem szeretem, nem vagyok politizáló alkat. De minden normális ember, már a görögök óta, politizál azzal, hogy elmondja a véleményét a társadalomról és feljebbvalóiról. Néhány kivételtől eltekintve nem túl tiszteletreméltóak a politikusaink, és ha az ember ezt kimondja, akkor azonnal rásütik, hogy politizál. A politizálás egy szakma, és amint a legújabbkori magyar történelemből kiderült, kell hozzá jó adag pofátlanság, és az sem árt, ha a politikus hazudik, sokszor és nagyot. Én képtelen lennék erre, mert nem tudok hazudni, de ettől függetlenül van véleményem a világról, a politikai folyamatokról, és úgy hiszem, hogy értem, merre halad a világ. Ezért időnként, ha megkérdeznek, vállalom a véleményem.

Az Árpád népében fogalmazza meg, hogy ez a világ elkárhozott, a magyarságnak nincs esélye. Miért gondolja így?
Politikai értelemben nincs esély. Lehangoló a kép. Nem lehetetlen, hogy a magyarság úgy éljen a jövőben, mint a rézbőrűek Amerikában. Nem arra gondolok, hogy a Székelyföld kap valami korlátozott autonómiát, hiszen ez önmagában nagy siker lenne, hanem az otthoni magyarságra értem. Évek óta elindult egy folyamat: összezárt a magyarságnak az a része, amely hasonlóan gondolkodik az őstörténetről vagy a magyarság sorskérdéseiről. Mi ez, ha nem rezervátumlét? Ha csak nem történik valami csoda – márpedig a csodákban nem hiszek –, és ha a politikai réteg jobb- és baloldaltól függetlenül nem képes ezt belátni, ez a folyamat feltartóztathatatlan. Összefogni pedig nem lehet egy olyan országban, ahol bűnök sorozata terheli a politikai baloldalt, és egyetlenegyszer sem mondta senki, hogy bocsánat. Itt életekről van szó, gyilkosságokról, akasztásokról, kitelepítésekről. Az én családom is elhagyta az országot. Elvették a házunkat. Ezért kérdezem a műveimben is, hogy ki adja vissza a hitünket. Egyébként a papok ezt előszeretettel értik félre: én nem pogánykodom, butaság, hogy ezt próbálják rámfogni. Itt az egymásba és a történelmünkbe vetett hitről van szó. Nem vagyok túlzottan optimista, maradjunk ennyiben.
Ön többször nyilatkozta, hogy a mai zenészeknek nehezebb, mint annak idején önöknek. Miért?
Nota bene, tehetségesebbek, mint mi voltunk a kezdetekben. Minket, túl a képességeinken, egy elképesztő felhajtóerő segített, és azóta gyakorlatilag ebből táplálkozik, aki még él közülünk. A mai gyerekek már rengeteg tudás birtokában vannak, sokkal komolyabb lehetőségekkel rendelkeznek. Jól muzsikálnak, de amit csinálnak, borzasztó. Nem azért, mert nem jutna eszükbe más, hanem mert valaki elkezdte azt az utálatos szót, hogy trendi, s mindenki ehhez igazodik. A trendet nem is muzsikusok szabják meg, hanem médiacézárok vagy valóvilág-gyártók. Ezért mondom, hogy már régen nem szabad a zene. Mi még szabadon zenéltünk. Politikailag nem voltunk szabadok, de a zene művelésében, kialakításában, komponálásában totálisan szabadok voltunk, senki nem szólt bele. Legfeljebb azt mondták, hogy nem játszanak minket a rádióban – na és akkor mi van, elmentünk egy másik klubba, ahol azt mondták, hogy jók vagyunk.
Négy rockoperája ötvözetét mutatják be augusztusban a Háromszéki Magyarok Világtalálkozóján. Hogyan állt össze ez az előadás?
Az lenne a tökéletes megoldás, ha a négy darabot négy egymást követő estén mutatnánk be – erre azonban nincs lehetőség, ezért a jellemző részek kerültek be, úgy kiválasztva, hogy a kétórás, koncertszerű, kosztümös előadás élvezhető legyen. A lényeg, hogy az összeállítás végére összeálljon a gondolati ív, ami a cím is: Egy a nép, egy a magyar. Erre most már halálosan szükségünk van. Azt tapasztalom, hogy évek óta megfordult a trend: sokáig az anyaország adta a szellemi és anyagi erőt a határon túli magyarságnak. Most – főként 2004 december 5. után – egy nagyon szétzilált, atomizált társadalomban élünk otthon, Magyarországon. Az István, a király csíksomlyói bemutatója után bizonyosodott be, hogy a szellemi és lelkierő innen áramlik át az anyaországba.
Többször mondta, hogy az István, a király „agyonnyomja” a többi művét. Ezt még mindig így látja?
Az alkotó, a szerző nem tudja a közönséget befolyásolni. A közönség mindig szent, mindig igaza van, de úgy érzem, a többi darabban is nagyon sok szép zene, értékes gondolat hangzik el, ami a magyarság javát szolgálná, és jó lenne, ha megszeretnék. Nem is várom el ugyanazt az elementáris erejű, elsöprő sikert, szeretetet, ami az István, a királyt körülveszi. A közönség klasszikussá tette az Istvánt, de szeretnénk, ha a többi darabra is odafigyelnének.
Hogyan látja az erdélyi közönséget?
A hozzáállások között különbség van. Nem mondanám, hogy otthon nem szeretnek bennünket, de Erdélyben, nyilván a helyzetből is adódóan, egy minősített, tisztelettel vegyes szeretet vesz körül. Ez otthon néha eltorzul: egy 62 éves embernek – még ha beatzenét játszott is régen – már nem lehet azt mondani, hogy „szevasz, Levi”, majd jól hátba vágni. Otthon ez normálisnak tűnik. Ilyent itt, Erdélyben senki még csak meg se próbálna. Nagyon jó ide jönni.

Szörényi Levente
Zeneszerző, gitáros, énekes, szövegíró, író, őstörténet-kutató, aranyérmes borász. 1945-ben született az ausztriai Gmundenben. Erkel-, Huszka- és Kossuth-díjas művész. Az Illés és a Fonográf zenekar egykori tagja. Több tucat sikeralbum társszerzője, előadója. Több film zeneszerzője. Számos színházi produkció, színpadi mű zeneszerzője, szerzője. Kiemelkedő művei: István, a király (1983), Fehér Anna (1988), Attila, Isten kardja (1993), Veled, Uram! (2000), Árpád népe (2006). Kötetei: Az eltűnt Ősbuda nyomában (1996); De ki adja vissza a hitünket?! (2005).

Bíró Blanka - Krónika napilap

«« fel | bezár